A Szalkszentmártoni Petőfi Sándor Emlékkiállítás története

A hajdani mezőváros, Szalkszentmárton központjában a református lelkészi lak, az 1767-ben emelt református templom, az iskolák valamint a volt főjegyzői ház szomszédságában áll a tekintélyes, fehérre meszelt falú, a település hajdani földesura, gróf Festetics György által 1810-ben, klasszicista stílusban épített beálló vendégfogadó és mészárszék.
A ma is impozáns épületet földesurától, majd mint állami tulajdont Szalkszentmárton község bérelte, és fogadott árendáival (subárenda) hasznosította.
Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István Dunavecséről 1844. október 1-jén érkezett Szalkszentmártonba. Először a Duna partján lévő révcsárdát bérelte a községtől. Itteni bérlete a következő év tavaszáig tartott. Ekkor nyílt módja arra, hogy 1845 Szent György napjától árendálja a településen bent lévő vendégfogadót és mészárszéket, valamint hasznosítsa a három vendégszobát is.
Petőfi a felvidéki utazása után, 1845. július 12-én érkezett először a szülői házhoz. Ekkor született a megindítóan szép Fekete kenyér című, első szalkszentmártoni verse; egyébként költeményei alatt 112-szer olvasható születési helyként Szalkszentmárton neve. Itt íródik két drámája (Zöld Marci, Tigris és hiéna) és egy regénye (A hóhér kötele).
1846. árpilis 24-én, Szent György napkor megszűnt a szülők bérlete. A családnak távoznia kellett. A távozás előtti napon azonban egy szomorú eset is történt a vendégfogadó udvarán. Árverést tartottak a Petrovics család ingóságai fölött, s ezek nagy része dobra került (melyeket az Emlékmúzeum őriz). Hazánk koszorús költője pedig egyetlen parasztszekérrel költöztette szüleit a megmaradt tárgyaikkal együtt az utolsó talpraállási kísérlet színhelyére, Dömsödre.
A kocsma és mészárszék bérleti jogát Szalkszentmárton azután is fenntartotta magának, amikor a Festetics család 1825-ben eladta az egész szalkszentmártoni birtokot gróf Zichy Ferrarisnak és gróf Széchenyi Pálnak. A birtok később hitbizományokra tagolódott szét. Egy része a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került. A több mint két évszázadot megért épület ellenállva a változtatási törekvéseknek, az idő folyamán csupán kevés átalakításon esett át. Eredeti funkcióját egészen 1949-ig megőrizte. Az 1950-es évek elején azonban szomorú időszak köszöntött rá. Az akkori idők szemléletmódjára jellemzően az egész épületet a begyűjtési rendszer szolgálatába állították. Ez az időszak végezte a legnagyobb pusztítást a szinte gazda nélkül maradt házon.

Az 56-os forradalom után, Majsai Károly fiatal tanár közreműködésével sikerült úttörőotthonnak megnyerni a Petőfi-házat. A költő nevét viselő úttörőcsapatnak hervadhatatlan érdemei vannak az épület megmentésében. Ekkor kapcsolódnak be a szülők is, a gyermekeik által folytatott munkába. Hosszú éveken át kezük munkájával óvták, gondozták a házat felélesztve ezzel elődeik Petőfi szeretetét. Az emlékmegőrzés mentette meg egy barbár pusztítástól Petőfi és szülei egykori lakóházát.

1969-ben az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség tervei alapján sor került az épület teljes rekonstrukciójára, aminek köszönhetően halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára a volt földesúri fogadót – amely az 1845–1846. esztendőben Petőfi Sándornak és szüleinek adott otthont – 1972. szeptember 24-én emlékmúzeumként adhattak át a nagyközönség számára.

A Petőfi Irodalomtörténeti és Múzeumbaráti Köre, a szalkszentmártoni Petőfi-kultusznak újabb fellendülését adta.

(A kivonat készült Farkas Lajos: Petőfi Sándor Emlékmúzeum című írása alapján)